Alzheimer-kór világnapja

– Szia, nagypapa – mondtam, miközben beléptem a steril, de mégis furcsán megnyugtató ápolói szobába. Ott ült ő, az a férfi, aki mindig is toronymagas alak volt az életemben, akit büszkén neveztem nagypapának és dédnagyapának egyéves fiamnak. Gyengédnek és derűsnek tűnt, a kórházi ágya szélén ült. Collette, a mostohanagymamám gondoskodott róla, hogy a lehető legjobban nézzen ki, de a tekintete távolinak tűnt, elveszett egy olyan világban, amelyet nem érhetünk el. A fiammal a nyomában óvatosan közeledtem, nem voltam biztos abban, hogy ez az interakció hogyan fog kibontakozni.

Ahogy teltek a percek, azon kaptam magam, hogy nagypapa mellett ülök, és egyoldalú beszélgetésbe keveredtem a szobájáról és a televízióban játszott fekete-fehér westernfilmről. Bár a válaszai szűkösek voltak, megnyugvást éreztem a jelenlétében. Az első üdvözlés után elhagytam a hivatalos címeket, és a nevén szólítottam. Már nem ismert fel engem az unokájának, sem az anyámat, mint a lányát. Az Alzheimer-kór a késői szakaszában kegyetlenül megfosztotta őt ezektől a kapcsolatoktól. Ennek ellenére csak arra vágytam, hogy időt töltsek vele, hogy az legyek, akinek lát engem.

Nem tudtam, hogy ez a látogatás volt az utolsó alkalom, amikor hospice előtt láttam nagypapát. Négy hónappal később egy tragikus esés csonttörésekhez vezetett, és soha többé nem tért vissza hozzánk. A hospice központ nemcsak nagypapának nyújtott vigaszt, hanem Collette-nek, anyámnak és testvéreinek is az utolsó napokban. Ahogy átment ebből az életből, nem tudtam nem úgy érezni, hogy az elmúlt néhány évben már fokozatosan távozott a mi birodalmunkból.

A nagypapa Colorado kimagasló alakja volt, megbecsült egykori állami képviselő, tekintélyes ügyvéd és számos intézmény elnöke. Fiatalkoromban nagyra nőtt, míg én még mindig úgy próbáltam eligazodni a fiatal felnőttkorban, hogy nem vágytam különösebb státuszra vagy megbecsülésre. Ritkán találkoztunk, de amikor lehetőségem nyílt a közelében lenni, meg akartam ragadni az alkalmat, hogy jobban megismerjem a nagypapát.

Az Alzheimer-kór előrehaladása közepette valami megváltozott a nagypapában. A ragyogó elméjéről ismert férfi egy oldalt kezdett felfedni, amelyet óvott – a szíve melegét. Édesanyám heti látogatásai gyengéd, szeretetteljes és tartalmas beszélgetéseket szültek, még akkor is, ha a tudatossága csökkent, és végül nonverbálissá vált. Kapcsolata Collette-tel töretlen maradt, ami nyilvánvaló volt abból a megnyugtatásból, amelyet az ápolóintézetben tett legutóbbi látogatásom során kért tőle.

Hónapok teltek el a nagypapa halála óta, és azon kapom magam, hogy egy kínzó kérdésen töprengek: hogyan érhetünk el olyan figyelemre méltó bravúrokat, mint például embereket küldeni a Holdra, és mégis szembe kell néznünk az olyan betegségek gyötrelmével, mint az Alzheimer-kór? Miért kellett egy ilyen ragyogó elmének egy degeneratív neurológiai betegségen keresztül elhagynia ezt a világot? Bár egy új gyógyszer reményt ad a korai Alzheimer-kórra, a gyógymód hiánya miatt az olyan emberek, mint a nagypapa, el kell viselniük önmaguk és világuk fokozatos elvesztését.

Az Alzheimer-kór világnapja alkalmából arra buzdítalak, hogy lépj túl a puszta tudatosságon, és elmélkedj egy olyan világ jelentőségéről, ahol nincs ez a szívszaggató betegség. Tanúja volt annak, hogy az Alzheimer-kór miatt lassan törlődnek szerettei emlékei, személyisége és lényege? Képzeljen el egy olyan világot, ahol a családok megmenekülnek attól a kíntól, hogy nézzék, ahogy dédelgetett családjaik eltűnnek. Képzelj el egy olyan társadalmat, ahol az olyan ragyogó elmék, mint a nagypapáé, továbbra is megoszthatják bölcsességeiket és tapasztalataikat, a neurodegeneratív rendellenességek korlátaitól szabadulva.

Gondoljunk csak bele, milyen mélységes hatása van annak, ha megőrizzük szeretett kapcsolataink lényegét – megtapasztaljuk jelenlétük örömét, az Alzheimer-kór árnyékától mentesen. Ebben a hónapban legyünk a változás előmozdítói, támogassuk a kutatást, szorgalmazzuk a finanszírozás növelését, és felhívjuk a figyelmet az Alzheimer-kór családokat és egyéneket érintő áldozataira.

Együtt dolgozhatunk egy olyan jövőért, ahol az Alzheimer-kór a történelembe szorul, és szeretteink emlékei élénkek maradnak, elméjük mindig fényes. Együtt reményt és fejlődést hozhatunk, végső soron milliók életét változtathatjuk meg a következő generációk számára. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol az emlékek megmaradnak, és az Alzheimer-kór távoli, legyőzött ellenséggé válik, biztosítva a szeretet és a megértés örökségét.